Megint ugyan az a helyzet. Engedd meg, hogy bemutassam neked ezt a szokatlanul ismerős helyzetet.

Ülök a nappaliban, gyönyörű kilátás, szépen süt a nap... Körülöttem a barátaim boldogok, nevetgélnek, minden rendben, ez így is van rendjén. Én pedig egyszeriben, napról napra, percről percre, másodpercek töredékére roppanok és válok eggyé valami olyannal, amit semminek hívunk...

A történet körülbelül két hete tart, ez alatt halál, szerelemvesztés és végső kiábrándulás vetette meg a magjait, közben pedig a legszebb, senki sem érti mit érzek.

Szerelmes voltam egy fiúba, azt hiszem, habár ő talán sose szeretett viszont. Én szerettem őt, a haláleset után találkoztunk este egy buliban, majd nála aludtam, de azután az este minden megváltozott. Nem volt már a régi, nem szeretett már és nem ölelt meg már, nem fogta a kezem az iskolában sem. Fáj. Iszonyatosan fáj és szétszakadok, mert látom, ahogy az exével elvannak és újra éled bennük az ami eddig élt- azért látom, mert osztálytársak vagyunk. Úgy érzem magam, mintha egy vonatban ülnék, ami a legmélyebb mélységbe rohan, a saját vesztébe és benne ülök én, üvöltök, sírok, de mindenki csak bámul. Mindenki csak bámul, mert nem tudnak segíteni. Én pedig egyre inkább rohanok a vesztem felé a sors vonatán.

Senki sem érti mi a bajom, senki sem PRÓBÁLJA megérteni.
Meghalt a nagypapám. A halál olyanfajta tabutéma a kultúránkban, amiről senki sem beszél szívesen és igazából senki sem tudja kezelni - a pszichológuson kívül. De lenne nekem pénzem pszichológushoz járni? Faszt. Nem tudom feldolgozni, nem tudom megérteni miért és nem bírom senkinek sem elmondani, nem bírok senkinek sem sírni miatta, mert nem megy. Nem megy. Felemészt, megöl, sikítani akarok, karmolni, törni- zúzni, de nem tehetem. Nem tehetem, mert akinek sírhatnék, az anyám, nem terheltem tovább, nekem kell őt segítenem, ez az én feladatom. Így hát egymagamban sírok a szobában szomorú zenékre, igen, ez maradt. 18 évesen ez maradt.

Szerelmes voltam, de elvesztettem. Szerettem, de meghalnak körülöttem. Összeomolnék, de nem tehetem... holnap lesz a temetés. Annyira egyedül érzem magam, annyira halottnak, annyira magányosnak, hogy legszívesebben meghalnék. Nem tudom mit tegyek, nem tudom mikor fog elmúlni a fájdalom, mikor leszek újra a régi boldog szőke, csillogó önmagam, de MOST úgy érzem szétestem, meghaltam, nem vagyok tovább és nem is leszek soha igazából már. Minden megváltozott. Az egész világ egy sötét lyuk lett, az egész világ csak árt és bánt, kivétel a barátaim, mert ők nagyon sokat segítenek és nagyon-nagyon köszönöm nektek, tényleg, nagyon szeretlek titeket. 

De most inkább azt hiszem sírok egy jó kiadósat ha sikerül.