Próbálok lenni. Nem olyan egyszerű.

Sokakhoz képest annyira egyszerű az életünk... Van mit ennünk, van hol aludnunk és vár ránk valaki, aki szeret. De mégis, minden annyira nehéz tud lenni, igaz?

Sokszor úgy érzem magam, mintha minden nap egy kiállítást látogatnék, ahol van egy festmény, ami az életemet ábrázolja. Mikor reggel felkelek, az első gondolatom a kiállítás és a kép, hogy ma is el kell mennem és meg kell néznem, mit változott. Mert bizony folyton változik... Én pedig minden nap ott állok előtte és a változásokat vizsgálom, lecövekelt lábakkal meredek az életemet ábrázoló kép felé, majd a nap végére csalódottan konstatálom, hogy értelmetlen volt. Tehát akkor miért teszem ezt minden nap?

Nem tudom hová fajul a festményem. Már lassan elveszítem.

Mindig van egy pont, ahol azt mondjuk, elég. - Elég az ételből, már nem kérünk többet. Elég a takarításból, már unjuk. Elég a fájdalomból, már megszakadunk... vagy a csalódásból. Nem tudom miért ad az élet ilyen fasz feladatokat és miért nem hagy boldog lenni, talán van valami lezáratlan ügyem, de jelenleg egy lecövekelt lábú megrágott kolbászhoz hasonlítok, aki semmi mást nem vár már, csak a felszabadítást. Éreztetek már így?

Jó párszor én is.